Magyar Zeneterápiás Egyesület

Kezdőlap » A zeneterápiáról » Sikertörténetek

Sikertörténetek

Reklámok

T.-ről négyéves korában derült ki, hogy autista. Miközben kortársai önfeledten csacsogtak, ő egy-két szót ismételgetett örökké, az óvodában elhúzódott a többiektől, nem nézett senki szemébe. Édesapja, aki nehezen törődött bele a diagnózisba, végül elvitte a gyereket zeneterápiára. A hangszerek elbűvölték a kisfiút, mindenkit meglepett, hogy milyen váratlan hangzásokat csihol ki belőlük. Ő pedig lassan-lassan ráébredt, hogy a környezete reagál arra, amit csinál – egyáltalán: hogy van környezete. Kommunikálni kezdett. Már nem irtózott a szemkontaktustól, sem az óvodában a többi gyerektől, sőt, ő talált ki új játékokat. A zeneterápia a papára is jótékonyan hatott: szorongása enyhült és egyre büszkébb lett a fiára.

Forgács Eszter (A teljes cikk az Éva magazin 2007 szeptemberi számában olvasható)

J. súlyos depresszióba zuhant a férje hirtelen halála után. A házasságba 18 éves korában menekült a szülői ház ridegsége elől. Húsz éven át boldogságban, szeretetben éltek, ám J. sosem lett igazán önálló, nem szerezte meg azt a képességet, hogy érzelmileg leváljon a szülei, illetve a férje nyújtotta biztonságról. 

Férje halála tehát olyan kétségbeesésbe taszította, hogy csak az újraegyesülésre, azaz a saját halálára tudott gondolni. A szeretett férfival szinte egynek érezte magát, így önmagát is halottnak tekintette, és gyászolni sem volt képes. Csak a gyerekei kedvéért maradt életben – de úgy járt-kelt, akár egy élőhalott. Míg kezelőorvosa zeneterápiára nem utalta.
A terápia első időszakában sok volt a csönd. Mintha J. elvágta volna magát a külvilágtól, hogy gondolatban csakis a férjével legyen. De csöndből kiérződött a düh is: J. dühös volt a férjére, amiért magára hagyta. Aztán dobolni kezdett, olyan mereven és élettelenül, mint aki azt fejezi ki, hogy maga is halott. Egy idő után a zeneterapeuta összefoglalta tapasztalatait, és ekkor végre J. szava is megeredt: csak úgy áradt belőle a fájdalom. Ekkor a zenélése is fordulóponthoz érkezett, dobolása ettől a naptól fogva úgy hangzott, mint egy gyászinduló, tele végtelen fájdalommal és reménytelenséggel. Aztán áttért a metallofonra, és annak lágy hangján kijátszotta magából a szomorúságot. A terapeuta kísérte őt a zenében, a zenén keresztül az érzelmek átélésében és a szavakba öntésében. J., a tragédia óta először, elsírta magát. 
Az érzelmek kifejezése és megértése során J. egyre inkább képes lett átélni saját független létezését, és ez a folyamat tette lehetővé tette az elvesztett, de immár különálló személy meggyászolását. Lassan elkezdett érdeklődni az élet iránt. A terapeutájával közös zenélések játékosabbá, kísérletezőbbé váltak, lassan már olyanok voltak, mint két érdeklődő személy beszélgetése.
J. idővel arra is képessé lett, hogy elfogadja férje halálát és átélje érzelmeinek gazdagságát. Később így fogalmazott: „Most már sokkal jobban érzem magam. Amit átélek, az nem olyan, mint amikor P. felesége voltam. Nem tudom igazán elmagyarázni, hogy milyen, de jó.” A terápiás folyamat végére J. úgy érezte, hogy meg tud állni a maga lábán, és rátalált olyan célokra, amelyekért érdemes élni. 
Az esetleírás forrása: Alison Davies: The Acknowledgement of Loss in Working through Depression (Britsh Journal of Music Therapy, 1995. IX/1., 11–16.)

Ha Ön is tud hasonló sikertörténetről beszámolni, kérem, jelezze azt a Szerkesztőnek, Szathmáry Évának a szeva6411@gmail.com e-mail címen. Köszönjük!

Reklámok